Áron szomorúan kémlelte az üvegablak mögül az üres pesti flasztert, ugyanis hiába nyitottak ki már két hete, alig-alig tévedt arra néhány olyan ember, aki komoly összeget hagyott volna ott. Ez nem csupán azért jelentett problémát, mert megközelítőleg tizenöt millát lapátolt bele az új étterembe, sokkal inkább azért, mert az a pénz nem az övé volt, hanem olyan embereké, akiknek senki nem tartozik szívesen sokáig. Volt főnöke - a Béla - már a múlté, ahogy jött a pandémia, úgy baszta ki a harmadik hónap után a legmegbízhatóbb dolgozóit is. Állítólag most ukrán vendégmunkások sürögnek a placcon, de ki a fasz tudja, értelmes ember eleve nem megy át a hídon a másik oldalra, főleg nem zabálni. Mivel a korona jó sok helyet tönkrevágott, ezért Áron még válogathatott is a kiadó helyek között és így lelt rá a szebb napokat is megélt objektumra, aminek az ajtaja fölé valamikor a nyolcvanas években felírták, hogy Restaurant, aztán hagyták, hogy a nap addig szívja, amíg az emberek csak arra használták, hogy jól lefotózzák az egy csillagos értékelések mellé. Ebből kifolyólag Áron semmit nem bízott a véletlenre. A néhai turista lehúzásról ismert placcot a vakolatig verte vissza, hogy írmagja se maradjon a régi nagy hírének.
Ideje volt rá, hiszen hónapokig minden zárva volt, így jobb időt nem is találhatott volna az új étterem nyitására, s tekintettel arra, hogy a pesti helyek komoly átrendeződést éltek meg az elmúlt egy évben, így a beindítás is könnyebbnek tűnt. Persze, ha másból nem, akkor a magyar fociból már megtanulhattuk - főként a kárunkra -, hogy a papírforma legtöbbször nem szentírás, de ez a legkevésbé szegte Áron kedvét. Vele volt még Miki, akivel együtt repültek az előző melóhelyükről és így ketten terveztek belevágni a nagy bizniszbe. Miki a saját lóvéjából tízmillát pumpált bele az üzletbe. Az volt a mondás, hogy ő lesz az üzletvezető, Áron a főpincér és a fizetésük mellett, fele-fele arányban osztoznak a profiton. Még egy jóféle szakácsot is találtak, aki régebben a Four Seasonsben nyomta, utána meg állítólag Costa del Sol-on volt valami bűnbarlang privát séfje. Összeállt a csapat, mint a balatoni-menüs rizseshús. Festettek, asztalokat csiszoltak, felvásárolták a tönkrement éttermesek készleteit - ami külön megérne egy posztot -, szóval már jóval a nyitás előtt megvoltak a csapatépítő jellegű tevékenységek, így mindhárman reményekkel telve figyelték a Facebookra ünnepélyes keretek között kirakott "Megnyitottunk" posztot. Az első pofont itt kapták.
Felbéreltek ugyanis egy srácot, aki a Gozsdu udvarban szívja szét az agyát minden álló nap, hogy csinálja már meg a marketinget, de mikor a hat nap alatt összegyűlt, főleg arab és indiai nevű lájkolókból összeállt hatezres követőtáborból csak három reakció érkezett a grandopening állapotfrissítésre, akkor elkezdtek gyanakodni. Mondjuk már eleve beszédes lehetett volna, hogy a marketinges srác vastagkeretes szemüvege konkrétan gémkapoccsal van megtartva és valami ótvar bringával is közlekedik mindendhová a városon belül, ilyen buzi színes cuccokban, de a három agysebész azt hitte, hogy ez csak az egyezményes viselete a ppc menedzser és grafikus művészeknek, amit arra alapoztak, hogy egyszer régen a MOME épülete előtt sok ilyet láttak. Miki nem volt szívbajos ember, ezért mikor már harmadjára sem válaszolt a hipszter srác a telefonhívásokra, akkor személyesen kereste meg őt. Nem volt nehéz, a Madách téren az egyik lépcsőn élvezte a jamaikai napfényt, tán fel sem ocsúdott az első kérdésre, miszerint “Hol van a pénzem?”, ami végzetes hibának minősült, ugyanis Miki ritkán kérdez kétszer. Annyi biztos, hogy egy szimpla gémkapocs már nem fogja többé tartani a csávó szemüvegét.
Ez viszont nem segített a már fenálló problémán, így kénytelenek voltak a régi iskola reklámfogásaihoz nyúlni és a copy-ban kinyomtatott szórólapokkal traktálni a munkába igyekvőket, akiknek eszük ágában sem volt pármai sonkás sárgadinnyét enni négyezerért hétfőn reggel nyolckor, hiába volt odaírva, hogy nyitási akció -10%. Az első pár hét így telt el, aztán végre kaptak a teraszra engedélyt, ami már némileg segített valamennyi pénzt behozni, de mikor a gyanútlan vendégek szembesültek azzal, hogy egy sima ótvar borsodi is ezeregy, ritkán tértek vissza. Közel egy hónap szenvedés után viszont beindulni látszik a szekér, a jó idő, a turisták és az egyre jobban teljesítő google maps és tripadvisor kritikák stabil félházakat hoznak hétköznapokon is. Persze mindez a Matyi gyerek érdeme, vágod, így hívják az új szakács csávót. Kalandos életútját hallgatók sűrűn fedeznek fel ellentmondásokat, sőt mi több, átlátszó ferdítéseket, ellenben baszkikám főzni azt nagyon tud. Ráadásul igencsak jó gazdasági szakembernek is bizonyul, mert úgy forgatja az alapanyagokat, meg úgy eleve a beszerzéseket, hogy az mindenkinek megérje, mégse kerül tányérra kérdőjeles minőségű étel. Ritka kincs ez a vendéglátásban és ezt Miki is jól tudta, így amennyire csak a lehetőségek engedték, megbecsülésben és jól fizetve tartja a srácot, ugyanis ő maga is megszenvedett a COVID utáni munkaerő hiánnyal.
Volt például egy csaj, akit felszolgálónak vett fel, ilyen kis magas, vékony, bongyorhajú teremtés, akit előbb tudsz elképzelni valami egzotikusnak beállított címlapon, mint fekete kötényben és még a csajok is a segge után fordultak, olyat tudott domborítani, ráadásul nem hordott melltartót, valami vallási meggyőződés miatt. Az utóbbit a Miki mondjuk pont leszarta, Áron meg egyenesen örült, hogy kettő darab csöcshöz tud beszélni, ha olyanja van, de már az első munkanapon kiderült, hogy a csaj képtelen baszod számolni. Az meg csak hab volt a tortán, hogy az asztalokhoz mikor kivitt egy kör piát, akkor visszafelé nem fordult az újonnan érkezőkhöz, vagy mondjuk hozta el az üres poharakat, hanem egyenesen bement a pulthoz, letetette a tálcát, körbenézett, majd úgy ment vissza. Kész. A Matyi még el is kezdte aranyhalamnak hívni, de az se esett le neki. Na az egyik fülledt délutánon váratlan beesett egyszerre tíz asztal, ketten voltak az Áronnal a placcra és úgy beusztak, mint Katinka árvíz alatt. Mondanom sem kell, hogy bár bepróbálkoztak azzal, hogy a kispicsa csinálja a pultos melót, az Áron pedig majd felszolgál, de a két sör, egy három/kettes almafröccs és egy melange lehetetlen kérésnek bizonyult, az pedig, hogy mire az első asztal már kérte volna a második sört, addigra az utolsó még meg sem kapta az ugyanakkor rendelt italokat meggyőzte Mikit arról, hogy vannak emberek, akiket el kell engedni. Pedig ő szíve szerint nagyon sok mindenkit elengedett volna, legfőképpen valami magas épület tetejéről. Új emberek jöttek, s szinte azonnal mentek is, mert az egyik tetovált szépfiú első nap lopni próbált a kasszából, a másik csávó beszívva érkezett, a harmadik egy teljes tálca sört borított az első rendelésénél a kigyúrt vendég cicababájára.
Volt olyan is, aki majdnem két hetet volt, ráadásul jól is indított, de ahogy teltek a napok, úgy lett a srác is egyre fáradtabb, meg fáradtabb, míg nem összeesett a pultban, s a sokat látott vezetőség csak elkönyvelte, hogy egy újabb pinkmen - vágod, csak így becézik. Hozzászoktak, sűrűn látnak ilyet, csak a nagyja már a harmadik napon kidől, vagy a hülyébbje megbukik, hogy a vendégtérben szívja fel a spurit. Van ilyen. Azon Miki sem lepődött meg túlságosan, hogy az egyik kis tizennyolc éves csajt a harmadik napján az Áron alól kellett kihúzni az öltözőben. Természetesen neki is mennie kellett, ahogy a tapasztaltabbnak kinéző, negyvenes talpraesett csajnak is, aki az elrontott ételrendelése után nekiállt üvölteni a vendéggel, majd a felszolgáló tálcát két kézre fogva, lendületből pofánbaszta azt.
A legjobb mégis az volt, amikor az egyik pincér srác két hét egészen jó teljesítmény után meggyőzte a Mikit, hogy vegye már fel a csaját konyhai kisegítőnek. Nem volt túl okos a gádzsi, valami felvidékről menekített parasztlány, ellenben úgy pucolta a krumplit, ahogy a niggerek kapkodják a gyapotot egy szebb idők Virginiájában, így a vezetőség is megnyugodott. Egészen addig, míg egyik nap ki nem jött a konyháról a vendégtérbe, egy szál nagyi bugyiban, ami összetéveszthetetlen bizonyságát adta, hogy a csaj bizony be is hugyozott és szőrteleníteni sem szeret. A pasija mindent eldobott, ami a kezében volt úgy futott be hozzá, hogy “Cucukám, jól vagy? Elfelejtetted bevenni a gyógyszered? Cucukám feküdj le, hozzatok vizet!”. Áron odadobott pár jégkockát, miközben próbálta visszafojtani a röhögést, végül a Matyi gyerek vitt egy pohárral, de abban sem volt köszönet, mert mikor valamennyire fellocsolták a csajt, akkor megszálhatta valami gyűlölet démon, mert olyan vehemenciával ugrott neki a saját palijának, amilyeneket csak a ZS kategóriás ördögűzős filmekben látni. Mindent összehuggyozva. Azok a vendégek, akik látták visítottak a röhögéstől, csak amikor már harmadik perce ment a mortal kombat, kezdtek gyanakodni, hogy tán itt mégsem folklór műsor van, hanem éles helyzet, s ekkor többen is kihasználva a lehetőséget kereket oldottak. Persze nem volt maradása rózmérinek sem, a csávója pedig virtusból kilépett. Szép is a szerelem.
Pedig nagyon igyekeztek olyan feltételeket ajánlani, amik kiemelkednek a fővárosi vendéglátás szürke közegéből, ilyen volt például az, hogy bejelentették az alkalmazottat, ráadásul ténylegesen annyira amennyit kaptak, fizetett szabadság, rendes borravaló elszámolás, normális túlóra kifizetés. Jöttek is a jelentkezők szép számmal, de a felét legalább ki lehetett húzni, már csak kinézet alapján. “Nehogymár fogatlan pincér vigye a zabát a parasztoknak” - röhögött Matyi az egyik zárás után, mikor hárman nézegették a beérkezett önéletrajzokat. Alapvetően egyetértés volt a brigádban, bár Áron az összes szúrható kispicsát felvette volna, de Mikinek határozott elvei voltak immáron, s nem volt többé hajlandó nőt felvenni, mondván úgyis suták, csak megbolondítják a fiúkat, meg akinek eggyel több IQ-ja van, hogy ne a tyúkudvarra szarjon, az már úgysincs Magyarországon, s ezzel a felütéssel kinyomtatott egy CV-t, amin nagy talpas betűkkel látszódott, hogy Pacsai.