Bár az éttermek és kocsmák pultján rajzolni lehet a megült porban, nincs ez így egy budapesti autószalon kávézójában, ahol a tehetős ügyfelek két autólízing között azért csak-csak beverhetnek egy szusszanásnyi eszpresszót, festői környezetben, hatvanmillió forintos autók között mászkálva a duna part közvetlen szomszédságában.
A göndör hajú nő nagyot sóhajtott, miközben próbálta a kávégép karját begyömöszölni a foglalatba. Amióta a főnök Serrano Superior helyett Segafredot hoz, azóta folyamatosan megül az őrlemény a kar serpenyőjének oldalán és lehetetlen bepattintani a helyére. Persze az árát nem csökkentette a sóher geci - mosolygott szinte beletörődve a szebb napokat is látott szarkalábszemű. Ameddig a nyomáshibás eszpresszógép átpréselte a vizet a durva őrleményen, a göndörhajú egy szem olasz mogyorós édességet és két csomag nádcukrot illesztett a csészealjra, amire merőlegesen a kiskanalat fordította.
Ahogy feltette a pultra, egy hozzá képest feleannyi idős siheder csávó már le is kapta és miután feloldotta benne a még három csomag cukrot és a biztonság kedvéért a giottot is, feszengősen, de azért lazának tűnve igazgatta meg napszemüvegét a frissen barbársoppolt séróján és olyan elégedettséggel tette közszemlére más emberek félévi keresetének megfelelő váltóért gyártatott csillámos fogszabályzóját mintha csak maga palvin barbi izgatta volna az ánuszrózsáját nyelvvel.
- Hé edit, figyu mán’ - szólt oda a kávét készítő hölgynek. - tényleg igaz, hogy mostan ti vendéglő izé látósok nem tuttok dolgozni? Mármint így nem te, hanem azok akik nem tuttak kinyilni?
- Igen, sokan vannak munka nélkül - válaszolt keserédes hangon a göndör hajú akit ezek szerint Editnek hívnak.
- És figyi már, miért nem mennek el dolgozni máshova? Má’mint annyi meló van sze’tem, én pölö már két hónapja keresek takilányt, de két nap után mind fölmond mert asszondják, hogy nem lehet bírni.
- Nemtudom sajnos - zárta illedelmesen rövidre a nő a diskurzust és lógott be hátra inkább mirelit kroászonokat sütni, meg stikában ellőni egy cigit, mert már nagyon unta, hogy lassan harmadik hete hallgatja végig ugyanazt a sztorit.
Edit még a hőlégkeverős sütők takarásában sem tudta nem észlelni, hogy a nyálgép haverjai is megérkeztek, akik tulajdonképpen egymás klónjai is lehettek volna, az egyen chelsea csizmájukkal, designer chino nadrágjukkal és a kihagyhatatlan emblémás V nyakú pulcsijukkal. Lényegében csak a fejformák voltak különbözőek, amiken azért néhány közös jellemző is lapult, mint például a nyitott szájjal rágózás és a pubertáskori pattanáshegek még látható, ámbár kétségtelenül halovány nyomai.
Az egyik makkmarci bubimentes vizet kér, majd lecsapja a macbookját az egyik asztalra, hogy figyel ő, csak biznic van, de ez a többit nem nagyon érdekli, mert éppen az új szerzeményt tárgyalják, ami bármelyik pillanatban előre gurulhat az üvegpalota takarásából és hát azért az nagyon fogja adni.
Közel három óra bántó túlzásokkal teli beszélgetés után végre beültek egy a csodajárgányba, amin a fogszabályzós picit azért húzta a száját, mert néggyel kevesebb ló van benne, mint amit a netes tuning fórumokon írtak, de azért nagy duzzogva kikanyarodott csak úgy lazán egy kézzel tekerve a kormánykereket, miközben a fater még bent maradt egy picit, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy izgatott hangon tárcsáz, majd elnyújtott hangszínnel azt súgja a telefonba, hogy mindjárt ott vagyok, addig vetkőzz le.
Szinte egy időben a kiguruló nullkilométeres városi tranformszerrel, egy megviselt küllemű kopasz férfi bicegett be a szalon kávézójának gazdasági bejáratához, majd leült az egyik kissé nedves padkán és türelmesen várt, miközben tekert egy kék camelt. Talán húsz, harminc perccel ezután Edit lépett ki az ajtón egy kisebb szatyorral a kezében, amiben meleg tea és leveles-sós sütemények lapultak. Csókolom Károly Bácsi, köszöntötte az öreget, akinek kopottas ruhája, májfoltos nyíratlan homloka mégis egyfajta úri határozottsággal vegyült. Kívülálló számára titok volt a beszélgetés valója, még ha minden szó kristálytisztán hallatszott is, Károly bácsi sűrű “lónak-a-büdös-faszát” fordulataival, de az kétségtelen lehetett bárki számára, hogy maga a hangulat nem volt vidám. A búcsúzás rítusa során átadott gyűrött ezer forintos még könnyeket is csalt a két résztvevő szemébe, ami keservesen meghitté tette az amúgy is szürke borongós időt. Az öreg, mint aki nem siet sehova, megindult az út melletti szűkös kis járdán a híd felé. Léptei lassúak de határozottak voltak, amelyet tán csak a kor és az egyre inkább kikívánkozó vajbabfőzelék akasztott meg.
Alig ért el a híd lábáig, mikor egy szakállas arc szólította le; Károly maga az?
Az öreg először nem is gondolta, hogy neki szólnak, csak mikor a szakállas figura közelebb lépett, az összetéveszthetetlen fenegyerek fizimiskát nyilván Károly sem feledte, csak éppen lassan hét hónapja nemigen beszélt senkivel az Editen kívül.
- Károlybá, hát álljon már meg, Zolika vagyok, tudja, hát ismer, hiszen még apámat is etette, hát merre mászkál maga ilyen időben? - szólott dörmögős de mégis megnyugtató hangon a szakállas
- Jajj kedves Zoltán, hát hazafelé megyek, az Editkénél voltam, tudod a főpincérem volt, csak meglátogattam, hogysmint megy a sora. Tudja Zoltán elvesztette a munkáját, most meg kávét főz és péksüteményt szolgál fel egy pultban odaát. - mutatta az erős jobbjával Károly.
- Ja, emlékszem rá, jó kis picsája volt haha, nade Károlyom, hát miért nem autóval jár, vagy legalább metróval, hiszen szinte esik? - faggatta a szakállas
Az öreg valamit szeretett volna hazudni, de az arcáról előbb leolvasta a választ a másik, így az amúgy is kínos beszélgetés, kínos csönddé alakult, amit végül az öreg tört meg, hogy:
- Nade Zoltán, maguk mit csinálnak itt, hát nincs ez a koncerthely is zárva?
- De-de zárva van, de éppen itt a zenészkollégákkal próbálunk valamit megbeszélni, hogy mit lehetne csinálni, mert hát tudja, ha nem is annyira mint Károlybának, de nekünk is nehéz a szitu.
Károly a dunán átnézve bólogatott mintegy helyeselve, tán még annyit is mondott, hogy lesz ez még jobb is, de nem igazán emlékezett ő sem, hogy kimondta a szavakat, vagy csak akarta, de mire a válla fölött visszafordult a szakállas figura éppen a többieket utasította valamire, ami kívülről rettentően furának tűnt, mert a bőrkabátos geng elkezdett a ruháiban turkálni, majd fájó tekintetek közepette a Zoltán nevű egyén kezébe nyomkodni valamit. Az egyik ilyen csávó, szemöldökig húzott kötött sapkával, meg napgéppel a fején oda is lépdelt, mint akinek célja van, de nem ő, hanem a Zoltán szólalt meg, hogy a Laci hazaviszi az öreget. A szavakat röviden, végüket elharapva mondta.
Károly így közel fél óra múlva már mátyásföldi otthona kocsibejáróján is lehetett, ami rendkívül kedvezőnek tűnt, a négy órás séta helyett és mire felocsúdott, hogy az alkalmi sofőrje ellentmondást nem tűrően a zsebébe tuszkolt néhány bankó papírpénzt, a sírás kerülgette a néha zöld festékkel lekent lemez kapu bejáratánál, ki akart tartani míg beér a hideg és dohos házba, de valami hatalmas üvöltés megzavarta: egy fekete terepjáró hasított el az utcában, a sebességi korlátokat nem pinanyalattal átlépve, aminek ablakából négy suhanc üvöltött kifelé:
- Mivancsövesek!! El lehet menni dolgozni!!
..
.
.
.
.
.
Szerda Úr